LEGKISEBB...

… lányom 11 éves, iskolában németet tanul, ezért én kezdtem el ‘házilag’ angolul tanítani hétvégeken. (Tudom, az ilyen akció családtagokkal általában nem szokott sikerülni, én sem gondolom hosszú távon, de a semminél azért jobb…) Most fogjuk befejezni a második modult a New Challenges Starter tankönyvből. Előző óra végén a következő kérdést tette fel Rozi: ’Lassan vége a második modulnak és most már nagyon ideges vagyok, mert érzem, hogy jön a témazáró dolgozat, ugye jól érzem?’ Először azt hittem, hogy viccel, de nem. Ő meg a válaszomat vette viccnek: ’Nem kell ahhoz témazáró dolgozat, hogy haladjunk, úgyis minden óra elején ismétlünk és visszakérdezem az előző anyagrészeket!’ Látom rajta, hogy nehezen emészti meg a hozzáállásomat, és fejemhez fogja vágni hamarosan, hogy ’Ha nincs dolgozat, akkor nem is vagy te igazi tanár!’.

Még csak 11 éves, de már bele van kondicionálva, hogy tesztekre tanulunk. De sok egyéb jelét is észrevettem már rajta keresztül a – hogy is nevezzem a lehető legkevésbé bántó módon? – ’hagyományos’ iskolai nyelvtanítás hatásainak.  Ha Rozi kiejt egy angol szót vagy mondatot, majdnem mindig megáll és rám néz, hogy jó-e. Várja, hogy javítsam ki. A kiejtést, a nyelvtant, mindegy mit, csak javítsam már ki. Rám is szól néha türelmetlenül (persze magyarul), hogy ’Jó így?’, mire mondom szinte mindig, hogy ’Yes, sure!’, hisz értem, mit mond. Látom a nemisvagyigazitanár tekintetéből, hogy elvárná a javítást. Megpróbáltam elmondani neki, hogy az anyanyelvi angolok is sok hibával beszélnek, nomeg sokkal többen vannak már a nem anyanyelvi angolok, szóval egy angol szót valóban százféleképpen ki lehet ejteni, és még mindig megértik…

A mostani oktatáspolitikai hírrel kapcsolatban is ambivalens érzéseim vannak: persze, jó, hogy ingyenes lesz az első nyelvvizsga, de biztos, hogy ezzel minden meg fog oldódni? Most nyilván még több stresszes és frusztrált nyelvtanuló neki fog ugrani egy középfokú vagy felsőfokú nyelvvizsgának, de nyilván még több nyelvtanulót kudarc is fogja érni ezeken a megmérettetéseken. A vizsgán sikeresen teljesítők nagy többsége pedig rögtön abba is hagyja a nyelvtanulást – erről a negatív hatásról ritkán esik szó. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy kormányrendelet hatására hirtelen pozitív hozzáállású és belső motivációval rendelkező nyelvtanulók születnek? Nem azzal kéne többet foglalkoznunk, hogy a nyelvtanulás folyamata sikeresebb legyen? Alig merem megkérdezni: nem kéne az adófizetők pénzét inkább a nyelvtanár képzés fejlesztésébe invesztálni?

Nos, nem vagyok oktatáspolitikus, maradok a lányom botcsinálta angoltanárja, de akkor sem fogok vele témazáró dolgozatot íratni. Nyelvvizsgájának díját pedig majd visszakapom, tehát nincs okom morogni…

Szabó Péter, nyelvpedagógus