Kicsit szorongtam...

 

… a szeptember elsejétől, mert egy tanévkezdés mindig zűrös, sok a kérdőjel, és még iskolát is váltott egyik lányom. Ezt még az is tetézte, hogy mostanában Klubrádiót is gyakran hallgatok a kocsiban, ami finoman szólva is sötét, de inkább apokaliptikus képet fest a jelenlegi közoktatásról, mint minden másról is, ami ma Magyarországon zajlik.

Ennek ellenére a tanévkezdések nálunk jól sikerültek (négy gyerekem már három különböző iskolába jár, csak hogy egyszerű legyen minden) és se befejezetlen iskolaépületekkel, se meg nem érkezett tankönyvekkel nem találkoztam.

Sőt. Mivel az egyik gyermek nyolcadikos és központi felvételit kell írnia januárban, elhatároztuk, hogy magyarból és matekból magántanárt is próbálunk szerezni neki, nem mintha nem lenne kitűnő tanuló, de biztos ami biztos, a felvételi teszteket kicsit jobban be kéne gyakorolni. Ráírtam FB-on egy magyar szakos tanárnőre abból az iskolából, ahova fiam is jár (én amúgy erre használom a FB-ot elsősorban: gyorsan elérni valakit, akinek nincsenek meg egyéb elérhetőségei), szóval egy régi ismerősre, aki sok-sok éve németórákat vett tőlem, és megkérdeztem, hogy nem vállalná-e fiamat esetleg jópénzért. Rögtön válaszolt, hogy ’jópénzért sajnos nem’. Először nem is értettem a dolgot, visszakérdeztem, mire így folytatta: ’Nekem megtiszteltetés, hogy rám gondoltatok és nagyon jó eszű gyereknek tartom Ákost. Izgalmas feladat lenne, hogy felkészítsem őt, de semmiféle ellenszolgáltatást nem vagyok hajlandó elfogadni, mert ez szakmai kihívás nekem. Szaktanárnak csak sikerélmény lehet vele dolgozni!’

Tényleg vannak még ilyen pedagógusok??? Én szinte szégyenkezve olvastam ezeket a sorokat, hiszen annak idején (és máskor is) én elkértem ám az óradíjat a nyelvórák után szinte mindenkitől, ugyanis ebből éltem. Ennél még jobban meglepődtem a következő mondatain, hiszen ilyen modern pedagógia szemléletet nem néztem volna ki (már bocsánat a sok előítéletért) egy vidéki általános iskola tanárából: ‘Nem hiszek a klasszikus tanár-diák szerepekben, főleg nem egyéni tanulásnál. Ha Ákos el tud fogadni "munkatársának", tud és akar együtt dolgozni velem a közös sikeréért, akkor vágjunk bele!’

Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy a mi iskolarendszerünkben – miként több környező országban is – él és virul az a középkori skolasztikus koncepció, amely szerint a tanulás egyenlő a lehető legtöbb tanagyag memorizálásával és változatlan formában történő visszaadásával. Azt is sokan mondják, hogy a mi pedagógiai kultúránk nagyon messze van attól, mint amire a kritikusan gondolkodó, jó problémamegoldó fiatalok neveléséhez szükség lenne.

Mégis úgy érzem, hogy ha a mi kis falunkban ilyen tanárok is tanítanak, nincs még minden veszve! BOLDOG ÚJ TANÉVET MINDENKINEK!

Szabó Péter, nyelvpedagógus